Beharangozó

„KULTÚR8”
avagy
Ismét megnyitja kapuit a nyolcadik kerület

Nyolcker. Etnokultusz, kínaipiac, drogosok és menekültek. Ma ez jut az eszünkbe a környékről. Az már rég feledésbe merült, hogy ez volt Budapest bohém negyede, hogy az épületek itt is ugyanannak az ellenállhatatlan pesti nagyságnak a jegyében épültek, mint kicsit beljebb, a rangosabb kerületekben. Elfelejtjük a hely történetét is – például a Kálvária tér 5 alatt található kétszintes-zártgangos házét, amely az elmúlt száz év során kuplerájból pszichiátriai gondozóvá lett.

Beszámoló

Ébredések, találkozások, benyomások

Nem egyszerűen kultúrhét: ez a KULTUR8. Miben több, mint egy szimpla kultúrhét? Az Ébredések Alapítvány dolgozóinak, felhasználóinak és önkénteseinek hála, ismét megnyitotta a kapuit a nyolcadik kerület szívében, Budapest egykori bohém negyedében található néhai bordélyházból pszichiátrai gondozóvá átvedlett kétszintes-zártgangos ház a Kálvária tér 5 alatt. Tárt kapukkal fogadta a látogatókat és egy héten keresztül minden estére az audiovizuális és zenei kultúra egy-egy sajátos mozaikját kínálta ingyen és bérmentve, mindenkinek és bárkinek a KULTUR8. Az estéket eredeti (leveles) menta teával, lampionokkal, gyertyafénnyel, koncertekkel és kerti filmvetítéssel fűszereztük meg, ahogyan úgy együtt voltunk. Hogyan telt?

Ma hova merészkednél be inkább? Egy kuplerájba, vagy egy pszichiátriai gondozóba?- ez a fanyar és vicces kérdés fogant meg bennünk, mikor azt tervezgettük, hogy a tikkasztó nyári melegben, hogyan pezsdítsük fel picit a kerület hangulatát, hogyan hozzuk be a kortárs és a modern kultúrát és nem utolsó sorban egymást a drogosok és a menekültek kerületébe, (legalább részben) olyan embereknek és olyan emberekhez, akikhez az amúgy nem, vagy csak nagyon döcögősen juthatna el. Tekintsünk a közgondolkodás horizontjaira és tegyük fel, fordítsuk le ugyanezt a kérdést (legalább magunknak)mai magyarra: Mi ma „cikibb” lelki problémákkal élni és küzdeni, vagy kuplerájba járni? Hogyan másként lehetne áthidalni ezt az eleve rossz dilemmát – ami egyáltalán nem is szabadna, hogy felmerüljön, viszont mégis fel kell merülnie, mert a valós állapotokat tükrözi – ha nem egy kedves, öreget-fiatalt, beteget-egészségest, keresztényt-zsidót, jót és rosszat, boldogot-boldogtalant megszólító és megszólaltató fesztivállal?

Mi módon juthatnának el az emberek olyan emberekhez, akikkel amúgy nem találkoznának, mert elválasztja őket egymástól a napi rutin, egy-egy társadalmi osztály, vagy éppen az előítéletes gondolkodás, esetleg pont maga a stigma, mint általános itteni atmoszféra. Mi az ami összeköt, ha nem a művészet, egy olyan „kultúrkavalkád”, amiben együtt nevet a beteg, meg a „nem” („beteg”) ? Mindezt nem világmegváltó célzattal, hanem egy barátságos, családias légkörű, alkoholmentesen lazulós, „kamara” fesztivál jellegével gondoltuk ki és hoztuk létre.

Mi lett belőle? Stigmaradírozás? Talán. Nem tudni. Amit viszont látni, érezni lehetett és dióhéjban kiemelném: Akadtak visszatérő arcok, voltak, akiket egy-egy film vetítésének a híre csábított be, pénteken megformáltuk a nyócker nevű törzset és azt a jelenlevők életre is keltették, egy másik nap közös festményt hoztunk létre, ahol ki-ki tenyérrel, vagy az ujjával, mások ecsettel, egyesek a köldökükkel, megint mások pedig, a mentálhigiénének „áldozva” gumikesztyűs technikával hagytak nyomot egy nagy, közös vásznon. Érdekes, hogy a képen ki mit adott magából, vagy abból, amit akkor közénk hozott és az miként érintkezik a többiek aznapi „hozományával”, hogylétével, tudattalanjával. Ki – kire festett rá, az érintkezési pontokat csak a fizikai közelség szabta-e, vagy más is? Külön öröm volt az a pénteki teltház, amit a világhírű tangoharmonikás, David Yengibarian zenéje eredményezett és amihez méltó és muzikálisan igen sokszínű előőrsöt képezett Száva Jenő és Nehéz József hegedűkoncertje, Kristóf Mihály zongorajátéka, Pusztahelyi Ágnes harmonikajátéka és Baranyi Lászlóék vonósestje.

Mettől meddig tart a bolond, hol kezdődik az őrült és ki közülünk az, aki már zseni? A megszállottságnak is van jó és rossz oldala? Retro filmklubunk optimális arányban mélylélektani, illetve könnyed filmjei ezt a tematikai spektrumot járták körbe többek között. Egy pszichiátriai gondozó udvarán mozizva két mentatea közt eltöprenghettünk azon, hogy hogyan diagnosztizálnák pl. ma a Sörgyári Capriccio Pepinjét, hipomán – e a kéményjelenetben Mariska, vagy van-e impulzuskontroll problémája Francinnak? Persze ezeket a kérdéseket, hála Menzelnek, hurrikánként söpörte el az emberből hirtelen feltörő nevetés, mert el lehet egyáltalán képzelni szeretnivalóbb bolondot Pepinnél és bájosabb, válaszkészebb teremtést Mariskánál? Igazi beilleszkedett bolondok, lehetne rájuk egyáltalán haragudni, ha kilépnének a képernyőről és Pepin egyenesen a fülünkbe tolmácsolná, amit „valaki benne” ordít?

Scott Hicks Ragyogj című alkotásában David Helfgott zongoraművész nehéz sorsának alakulását követtük, még mélyebbre ástunk az őrült és/vagy zseni dilemma bogozásában, és néhány barátommal arra a közös következtetésre jutottunk, hogy, mint Helfgott esetében is, aki duplán volt felbélyegezve (őrültnek és zseninek is) végül sokszor a külső stigma ereje, hogy éppen „befogad, vagy kitaszít a világ” ez dönt arról, hogy az adott ember melyik halmazba esik (ha éppen nem a metszetbe).

A „mély filmek” súlyát Fellini alkotásai, a maguk mindenkori modern életérzésével lazították fel. Édes élet, Amarcord. Marcello Mastroianni.

A filmválogatásunk egyik gyöngyszeme és teltházas filmje a hazai közönség számára alig ismert, Penny Marshall és Oliver Sacks által készített, szintén igaz történetet feldolgozó Awakenings (Ébredések) volt. Ez a film több szinten is hiánypótló: Hitelesen ábrázolja a klinikum és a kutatóorvosok, illetve pszichológusok világa, élménye közt ma is tátongó szakadékot, bemutatja, hogy hogyan alakul egy elszánt, elhivatott orvos pályaszocializációja a gyógyítás világában és szerethető oldalukról mutatja be nekünk a pszichiátriai osztály lakóit, olyannyira, hogy a film vége felé (vigyázat!) váratlan gondolataink támadhatnak. Milyen, aki bolond, aki őrült, aki „nincs jól”, aki ráng, aki hallucinál, aki tetszhalott, de odabenn mégis él? Hát milyen? Sokszor éppen, hogy fokozottan emberi, szokatlanul emberi, szokatlanul őszinte, a szégyenig megható és elirigyeljük az aránytalanságait, a bátorságát. Különleges élmény volt pont ezt a filmet (innen az Alapítvány neve is) pont ezen az udvaron látni és megfigyelni a nézők sokféleségét, azt a sokféle harmóniát a nyócker szívében, és fellelni a romantikát a nyomorban. Nyomon követni ahogy a filmbeli betegek „felébredtek”, megszólaltak és végbement valami olyasmi, amire – még, ha átmeneti is- szerintem jó szó a csoda. A filmbeli betegek, ápolók, rokonok közt szép lassan interakciók, kapcsolati szimmetriák párbeszédek bontakoztak ki. És ez az alkotás folyamata.

Ilyen esélyteremtő párbeszédkísérlet, „toleranciateszt” volt a Kultur8 egyik célja is, fesztiválköntösbe bugyoláltan; mindenki szólaljon meg, mindenki beszélgessen mindenkivel, vagy legalább valakivel. Zenészek az irodalmárokkal, a színészekkel, és a képzőművészekkel karöltve. Felhasználók a pszichológusokkal, pszichiáterekkel, gondozókkal, arra járókkal. Világhírűek a még nem világhírűekkel. Felléptek, figyeltek, elvegyültek. Mindenki szintézisben, vagy csak egy kis hangulatos, lampionos koncertezés és kertmozizás egy romteaházban? Mindegy is maga a címke. A fő, hogy volt.

 Bajnai Nóra